Sajnos borszasztó leírni, hogy a 27 napos kalandtúra 20 napja. Szörnyű érzés, de mindjárt otthon leszünk. Azt hiszem ez már a korral jár, hogy repül az idő. Egy szabadság alatt meg különösen.
Minden „apró” dolog, ami a várakozásnak  nem megfelelően történik, tragédia érzését kelti bennünk. Pedig ez nem szól másról, csak arról, hogy a világ itt is változik.  Ha normális emberi aggyal gondolom végig, nagyon jó, hogy itt is az emberek élete  jobbá válik. Van számukra azon kívül is perspektíva, hogy a semmi és a természeti szélsőségek között a nyáj terelgetetésén kívül valami többet is kapjanak a hétköznapjaikban. Ez persze azzal jár, hogy a hülye turista (minden , ma az emberi tudás által ismert felkészültség mellett) a maga biztonságának hitével és felsőbbrendűségével úgy érezze elvették tőle a kék eget. AZ IGAZSÁG AZ, HOGY MI IS MŰTÚRISTÁK VAGYUNK.  Eltöltöttünk lassan 2 hetet egy hihetetlenül szép országban. Ez az ország nagyon gazdag a természeti csodákban, az Atlanti Óceán partjától a 3-4 ezer méteres Atlasz csúcsáig, a mediterrán Rif hegységtől a homok sivatagig, mindenkinek tud örömöt okozni. De ennél fontosabbank tartom, hogy olyan emberek lakják, akik nyitottak mindenre. Az eddigi út során bárhol, bármikor, bármilyen helyzetbe kerültünk, csak nyitott, segítőkész emberekkel találkoztunk.
Itt a 40 év alatti korosztály, legalább 3 nyelven beszél, arabul, spanyolul és franciául. De ez a korosztály az angolt is nagyon jól használja. Otthon, hogy is van ez? De nem a nyelv a lényeg, az, hogy meg akar érteni, bárhogy, ha kell kézzel-lábbal. Az emeberek, ha ismerik egymást, ha nem üdvözölik egymást, idegennek is azt mondják Szava. Felefedezik és örülnek annak, hogy egy másik embert látnak. Ez a fene nagy demokrácia, amiben otthon élünk, biztosan jobb? Nekem az a szimpatikusabb, hogy valahol az Atlasz egyik magasabb pontján a kecske pásztor fiú megállít és vizet kér és én adhatok (és adok is...). Ettől jobb a közérzetem.
Harmadszor járunk Marokkóban, leírhatatlan a változás, de ez megmaradt, olyan jó.

A mai program összeállitásakor Tinerhir-ben (bárki kritizálhatja a város nevének leírását, ahány térkép annyi elnevezés, de az országon belül is ahány tábla, annyi kiírás. Ez olyan mint Izraelben Kfar Saba, vagy Kfar Sava) eldöntöttük, hogy a száz GPS és térkép alapján lesz ami lesz átvágunk az Atlaszon. Bizonytalan érzésekel indultunk, vagy köves út, vagy piste, majd kiderül. 

A szállodából nyugatra indultunk a Dades szoros irányába, és délnyugat felé megcéloztuk Nkobi (Nekobi) nevű várost. A térképek szerint ez bármilyen út lehetett. A leágazást követően, úgy 20-25 km-en keresztül egy egysávos aszfaltos szerpentinen vitt az utunk. Apa arcán (Ő volt ma a hatalom kezelője) láttam, na már megint leaszfaltoztak ezek a „rohadtak” egy utat.

.

De a táj hihetetlenül szép és enyhén emelkedő volt. Ezen az úton úgy 950 méter magasra jutottunk. Én mint navigátor, egy út elagázásnál még enyhén nyugatra irányitottam. A köves út itt elfogyott  és jött a csoda. Elindultunk az Atlas magasabb vidékére. Az út egyre meredekebb és egyre keskenyebb lett. A talajban a sziklakövek.  Apa gépészkedett, vigyázott az autóra, a gumikra és talán rám is. Én ültem az út jelentősebb részén a szakadék oldalán. A csoda technikánk segítségével, folyamatosan követhettem az egyre jobban emelkedő úton a magasságunkat. A tény 950 méterről feljutottunk 2315 méterre.

.

Természetesen ezek a hegyi földutak valaha szamárhátra és nem autóra terveztettek, ezért a keskeny, egy nyomtávú utakon 180 fokos visszafordító kanyarok nem ritkák.

. . .

.
Azért egy kis fényképész-párbajra szakítottunk időt...

A hegy tetejére érve, egy nagyon kedves berber pihenőbe botlottunk. Megteáztunk, vásároltunk néhány nagyon szép berber kézműves tárgyat és indulunk tovább.

.

Egy biztos az Atlasz hihetetlenül próbára teszi az ily álkalandorokat, amilyenek mi vagyunk.

Magunkat állandóan, azért nevezem műnek, vagy állnak, mert ezeket az utakat úgy választjuk meg, hogy a megpróbáltatások után nem sátratverünk és meleg vizet iszunk, vagy nem tudunk hol vegetatív szükségleteinknek eleget tenni, hanem eljutunk a szó szerinti oázisba. Minden este egy európai szemmel is hallatlanul kulturált, kényelmes és - hál' Istennek - a jó választásunknak megfelelően gyönyörű helyen landolunk. A kemény Atlaszt átszelő piste után, kijutva az országútra, kb. 50 km után elértük Agdz városát. Őszintén szólva, az eddig látott településekhez képest, többet láttunk a pusztulásból, mint az újból. Bennem némi félsszel követtük a táblákat,ami a szállásunkra vezetett ( minden GPS pont ami a szállodákat jelezte nagyon pontatlan volt). A romok (ez szó szerint igaz, omladozó és elhagyatott sárépületek) között behajtottunk egy kapun és láss csodát, pálma liget közepén egy várkastély. Gyönyörű volt  a környezet, nagyon kedves házigazdákkal. Azonnal a kezünkbe nyomtak 2Xfél liter jéghideg vizet. Kell ennél több 42 fokban?
A szoba az arab tradíciónak megfelelő, de  nagyon komfortos, gyönyörű medence, hihetetlenül tiszta egyikfele igazi jakuzzi. Apa megfáradt és meggyötörtött testének a simogatást jelentette.
A pálinka készlet elfogyása miatt, szegény házigazdáinkra a szivszélhűdést hoztuk, amikor valami rendes tömény italért fohászkodtunk. Háziasszonyunk életünket mentette meg az egyetlen komoly alkohol készletével a gin-nel. Lehet, hogy még is alkoholisták vagyunk?!
A mai kalandunkra jellemzésül annyit, hogy én minden reggel Ildikét felhívom, hogy otthon rendben van-e minden. Mivel kora reggel 8 után elindultunk és akkor még nem akartam telefonálni, napközben egyrészt eszembe sem jutott, illetve mikor igen térerő nem volt. 3 hét után először fordult elő, hogy csak délután telefonáltam ha, nem hiába én a hegyek szerelmese vagyok.

Megettük a vacsoránkat hihetetlen hangú békaszerenád kíséretében – folyó parton van a szálloda és furcsa módon a folyóban víz is van – és összerakjuk a képeket.