Az előző esti üzletkötés szerint a reggeli szokásos programot követően, 9 órakor percre pontosan megálltunk az utazási iroda előtt a falú főterén.

.

Ali még sehol, errefelé az időnek nincs jelentősége...

Negyedóra várakozás után érkezett meg Ali, sűrű elnézések közepette, közölte a technikával van némi probléma. A negyedóra alatt, egy másik falubeli úrtól sok-sok információt kaptunk. Egy részt kiderült, hogy változásokat az is okozza, hogy sok francia, angol, német itt fektetett be, alakított ki szállodákat, és a külföldi és belföldi turizmust jelentősen fejlesztik. Kiderült ezek a  befektetők alkalmazottaikat a közeli városokból hozzák és a sivatagi embereknek itt nincs munkájuk megélhetőségük. Egy dolog maradt számukra: a sivatagi idegenvezetés. Ez a 2009. év itt is negatív hullámot jelent, mert a turisták száma nagyon megcsappant. Problémájuk van a megélhetéssel.  Lehet, hogy ezért is probálják a kevés turistát jobban megvágni. Ez igaz lehet a fehér embernél, de Apánál nem Természetesen, majdnem a felére lealkudta a napi program árát. Le is berberezték.

Némi idővesztés után elindultunk a dűnék közé. Apa vezetett, de  megigérte én is kapok a mai napon lehetőséget. Az út nagyon szépen indult, kellemes 44 fokban, napsütésben és szélcsendben. A szél később fontos szerepet kap, amikor is megértettük, miért is akartak indulás előtt rábeszélni a turbánra. Jó lett volna..
Az út első 6-8 km-es szakaszát már egyedül is teljesítettük 2006-ban. A vezetőink Land Rover-e  enyhén szólva szakadt volt. Rendszeresen hátsó ajtaja kinyílt, így rendre megálltunk, hogy ne hagyják el a hátul lévő pótkereket.

. .
... az ajtó becsukásának örömére a sofőr táncraperdült...

A homok átfujásokon és dűnéken való áthajtáskor Apa elmagyarázta, hogy jó sebességgel kell a homokba belehajtani, hogy a felhajtóerő átsegítsen a homokon. (megj: megmagyarázni azt tudom...) Olyan jól sikerült a magyarázat, hogy csaknem fejreestünk egy dűnén, de erről később.
A felfrissülést követően megkaptam a hatalmat.

A vezetőink kissé furcsán figyelték az eseményeket annak ellenére, hogy Apa elmondta, azért a felesége tud, sőt jól tud terepen vezetni. Lehet, hogy Zituson kívül ezzel más nem is  próbálkozott.  Más számára  a kietlenség valószínű nem jelent olyan élményt, mint nekünk, de mi nagyon boldogok voltunk. Az ember sok évezrede óta probálja a természetet maga alá gyűrni, változó sikerrel.

.

Még élő emberrel is találkoztunk. Tiszta csúcsforgalom...

Egy ilyen kicsi úton, ha ez sikerül, hihetetlen élmény. 12 órakor megérkeztünk egy sivatagi campingba úgy 45 km megtétele után. Itt még ebédet is készítettek, bár ez egy kicsit soká tartott. A lényeg pálmafák törzséből és leveleiből készített szaletli szerű pihenőn tettük le magunkat.

.

Az úton vezetőink próbálkoztak velem, hogy bírom-e a tempót, majd némi támaszkodás kíséretében azért elismerték egy kézmozdulattal, hogy mehet a dolog tovább.

Az út visszafelé vagy valóban a nagyobb dűnéken vezetett volna, vagy csak engem akartak még jobban megkóstolni. Indulást követően 1 km-re, néhány dűne áthágása után, az elöttünk magasodó dűnére a Landi már nem jutott elsőre fel, de akkor már 50 fokos meleg és kb. 100 méteres látótávolság volt. Visszatolatott, (én csendesen állva figyeltem csak a dolgot) újra nekilendült, majd a teljes hűtővíze a homokba került.
Újabb tolatás és autó szerelés következett.

.

És ha ezen át is jutottunk volna, eléggé kérdéses volt a további több tucaton való átkelés lehetősége. A Landi nem volt valami csúcsformában...
Itt is kóstolgatták a mamát, de a technika kedvüket szegte...

.
Kiderült, hogy egy kis épület mögött egy egész falú lakozik, csak a homokhegy eltakarta.

Itt mindenki szopik a melegben, mama hűsöl...

.

Egy negyedórás karbantartás után, vezetőnk enyhén kétségbeesve kérdezte tőlem, hogy menjünk-e neki a dűnének, vagy forduljunk vissza. Nagyképűen hangzik, de mi voltunk jobb helyzetbe, mert az autónk csoda volt, tettem egy engedményt, forduljunk vissza. Régen láttam ilyen hálás tekintetet.

A visszavezető út, ami azért eltért az odafelé úttól, de rövidebb és toronyiránt vezetett újabb élményeket hozott. Az első furcsa, de igazából félelmetes az volt, hogy a homokviharban 30-50 méteres látótávolság volt. A homokon átsütő nap, egy hihetetlen sejtelmes fényt adott. A vezetőink autójának követhetősége egyre nehezebbé vált. Ha olyan közel mentem, hogy biztosan lássam, nem maradt kigyorsításra távolságom a homok padokon. Ha a követési távolság a homokhoz elegendő volt, már nemláttam az autó hátát illetve az utat.  Még hátra volt úgy 30 km. Hol köves, hol dűnés, hol sima, hol kanyargós, szóval keményen dolgoztam.

. .

A szállodában kiittuk még ami folyt és hideg volt. Főleg az utóbbi volt fontos, mert a kocsiban vittünk magunkkal rengeteg innivalót, de nincs az az autó hűtő, ami 50 fokos melegben képes hűvösen tartani az itókákat.
Az út másik tanulsága volt, hogy vezetőink nem akarták elhinni, csak a sokadik ráerősítés után, hogy van annyi eszünk, hogy sok vizet viszünk magunkkal ilyen útra. Erre már megtanított minket a korábbi évek kalandja és a Negev-ben tett gyönyörű kirándulás is. Egyébként egyik vezetőnknek elmondtuk, hogy jártuk a Negev-ben, elcsodálkozott, majd rám mutatott, hogy érti, magyarul lezsidózott. ( Sándor nélkül is megéltem ezt az élményt) Egyébként megjegyezték, hogy az israeli emberek „good people”. Egyetértettem...

Az este során némi alvás után álltam neki a 13. nap beszámolójának, amivel bizony vacsoráig lettem kész. Este 10 kor álltunk neki a fényképeket összerakni, így csak éjfélkor tudtuk elküldeni. Ekkor már házigazdáink nem voltak boldogok. Így ez a beszámoló már csak másnap készült el.

Most, hogy szarrá égtem a napon, természetesen elaludtam, hozzálátok a képek elhelyezésének...