Reggeli, szinte hajnali ébredés után (meleg volt az éjszaka), kellemes hőmérsékletben a Ksar kertjében vártam a napfelkeltét. Apa még egy kicsit lustizott. Mivel a Ksar-ban áram ellátás csak generátorról volt, a szokásos kávé készítés kimaradt. A csapból sem ivóvíz folyt.
A napot nem láttam felkelni, mivel reggel igen csak felhős volt az ég, de ennek köszönhetően viszont elviselhető hőmérséklet.
Előző nap este, az óceán parti kirándulást követő vacsora után nem volt kedvem az anyagot összerakni, ezért ez reggelre maradt. A reggeli megérkezéséig szabadság ide-oda keményen dolgoztam.

Indulás a Ksarból 9 órakor és az első dolgunk egy internet kávézot keresni Tan-Tan városban. A város az utolsó nagyobb település a Nyugat Szaharai határ előtt (nem igazán kiegyensúlyozott a kapcsolata ennek a területnek a marokkói királysággal, bár oda tartozik). A város kapu után a rendőrségi ellenőrző ponthoz érkeztünk. A kamera a kocsiban középen. A rendőrök megállitottak, elkérték az útleveleinket, de főleg az zavarta őket, hogy ott a kamera. Rögtön elkérték, én súgtam Apának, hogy az a bajuk, hogy rögzitettük esetleg az ellenőrző pontot. Természetesen Ő azonnal készségesen megmutatta a kamerát, amire rögtön közölte, hogy fényképező gép, ügyesen átváltott a fényképező funkcióra és megmutatta, hogy csak a város kaput fotózta le. Hát így nem csuktak le minket, mehettünk tovább.

.

A RENDŐR SZERENCSÉRE CSAK ENNYIT LÁTOTT

A gyors internet látogatás után nekivágtunk a napi utunknak. Igazából az általunk otthon tervezett útról pontos információnk nem volt, mármint milyen úton tudjuk a napra tervezett 250 km teljesíteni. Az volt biztos, hogy Tan-Tantól még délre, de már kicsit keletre kell mennünk.
Az első településre beérve, ismét rendőri ellenőrző ponthoz érkeztünk (elötte már a kamerát eldugtuk). Minden iratunkat leellenőriztek, adatainkat felírták. A legkellemesebb meglepetés volt, hogy egy kulturált, angolul kifogástalanul beszélő, nagyon kedves rendőr állított meg. Még azt is tudta, hogy Magyarország fővárosa Budapest.

A térkép szerint egy M Sied nevű faluban lesz az elágazásunk.

Na ezt gyorsan elértük, majd ott először minden gond nélkül elnavigáltam Apát Nyugat Szahara irányába, de hál Istennek az út elfogyott, és akkor jöttem rá, nem ez az igazi irány.
Gyors tájékozódás és a helyi lakosoktól némi érdeklődés, merre is Assa? A válasz számunkra szomorú volt, mert azt mondták, hogy az általunk választott piste  azaz off-road ösvény nem jó, menjünk vissza az országúton 150 km és után újabb 280-at egy másik főúton. Ekkor már majdnem dél volt.

Úgy döntöttünk, hogy arra hajlandóak vagyunk, hogy 35 km-et visszamegyünk és ott még egyszer próbálkozunk az off-roaddal. De, mint már ismert turista nem megy kétszer ugyanazon az úton, addig buzultam a térképet és a GPS-t, míg 5 km után – lesz ami lesz – letérünk  az országútról.
10 perc után megtaláltuk az igazi és jó irányba vezető utat. Azt tudtuk, hogy kb 200 km kell megtennünk, de biztunk abban, hogy az út kb. 60 %-t már ismét jó úton tehetjük meg.
A reményre az adott okot, hogy már 2006-ban is többször tapasztaltuk azt, hogy a korábbi földutakat egy sávban egyik pillanatról a másikra leaszfaltozzák, mi több sokszor még emiatt el is keseredtünk.

A lényeg, arra számitottunk, hogy, ha késő délután is, de biztonsággal elérjük az esti vacsoránkat.
Az út első néhány km-e apró köves földút volt, majd a folyómederben folytatódott, ami akár 40 km-es sebeséggel is járható.

.

És ez a legfinomabb rész, a többinél a nejem fotózni sem mert..

Az utunk a Draa folyó medrében és partjain vitt. Ez a folyó Marokkó egyik legnagyobb folyója (amikor van benne viz) A magas  Atlaszból ered és az Atlanti Óceánba ömlik.
Az Atlaszban folyó részét, már az előző útjainkon kiélveztük, most az alsó szakasz került sor. Az átlagsebességünk nem érte el a 20 km-et, a külső hőmérséklet indult 43 foknál és megint elérte az ötvenet.

.

A köves földút hihetetlen „előnye”, hogy minden, beleértve saját magunkat is, szinte elemeire hullik szét a finom rázkódástól. Apa vezetett, én navigáltam és fotóztam, ami igen komoly logisztikai feladat volt. Még mindig két kezem van, ami problémát jelentett. Egy kéz kelett a számítógép kézi rögzítéséhez (ilyenkor a fix rögzités kevés), a másikkal a fényképezőgépet nyomni, és ha rá is akartam gyújtani, hiányzott a harmadik kéz. Gyakran szükség lett volna egy negyedikre is, amikor éppen valami más is elszabadult az utas térben.
Az úton a kövek felverődése a kocsi alján, időnként olyan hangokat adott, hogy már nem igazán hittem, hogy épségben érjük el Assát. Láttam  Apa arcán is az aggódást, ami számomra nem jeletette a nyugalmat. Időnként meg kellett állnunk, mert az első ködlámpák önálló életett éltek, mielőtt végleg elhagytuk volna, Apa leszerelte. Ezeknél  a rövid pihenőknél az íváson kívül egyéb vegetatív szükségleteinket is kielégítettük.

.

Négy óra körül a GPS térképén a látvány felvillanyozott, úgy látszott mindjárt elérünk egy kiépített utat. Azt mutatta a térkép, hogy egy kis faluban rájutunk a jó útra. Bevágtattunk, át minden kerítsen az ott lakok megdöbbenésére, de út nem volt, mi több olyan földút sem amin tovább mehettünk volna. Visszafordultunk és 500 méter után megtaláltuk azt a kereszteződést amit azért tévesztettünk el, mert már nagyon szerettünk volna olyan utat találni, amin haladni is lehet. Több mint négy óra alatt 80 km tettünk meg. Az örömöt, hogy legalább megtaláltuk az Assába vezető utat, jelentősen rontotta, hogy változatlanul földút állt elöttunk és még 110 km hátra volt. Azt tudtuk biztosan, ha visszafordulunk, akkor  tuti, hogy a sátrat kell elővenni.
Természetesen térerő sehol nem volt, hála Zituséknnak legalább a telefon miatt nem aggódtunk. Igaz nem tudom kit kéne hívni és mit kéne mondani és milyen nyelven (Help, help) de megnyugtató volt, hogy legalább műholdon keresztül tudok egy ismeretlen hangnak „zokogni”.
A dolog szépségéhez tartozik, hogy reggel Apa a rossz közérzete miatt nem reggelizett, csak kávét ivott. Tehát étlen, de nem szomjan az 50 fokban folytattuk az utat. Egy jó negyedórányit nem sokat szoltunk egymáshoz. Mindketten saját magunkban lamentáltunk azon, hogy mit tegyünk ha az éjszaka a kősivatagban ér minket.

S lám csoda - Apa mindig szerencsés – Allah is megsegített, beértünk a folyó olyan szakaszába, amely szinte  tükör sima kemény homok. 80-100 km sebeséggel lehetett robogni, csak úgy faltuk a kilométereket. Az ösvényeken mindkét oldalon egyenlő távolságra kőkupacok jelezték az irányt. „Ali kövei” a folyómederben végig segítették utunkat.

.

Egy óra múlva vége volt a jónak, ismét jöttek a kövek, meg az elkeseredésünk. De ismét mák, a kanyar után felfedeztünk egy Oázist és ismét reménykedni kezdtünk. Kb 2 km után beértünk az Oázisba, de én már közben kikukkoltam, hogy a kivezető út messziröl fekete, tehát aszfaltos.  Így lett. Az utolsó 40 km már a kánaán volt.

Assába beérve – az egyetlen hely ahol előre foglalt szállásunk nem volt -  az első tábla a Hotel Nidaros-é volt. Erről már hallottunk Zituséktól, így azonnal odakanyarodtunk. Már csak 48 fok és este fél nyolc volt.
Természetesen volt szabad szoba, hiszen mi voltunk az egyedüli vendégek.  A kérdésre, hogy vacsorázhatunk-e, közölték itt nem, csak a városban az étteremben. Fel a szobába, motyót letenni, irány a város. Egy dolog volt furcsa, hogy a szobába olyan meleg volt, mint a Hamam helyiségébe.
Ahmed házigazdától – aki  tudta a Budapest Bamakóról, hogy van olyan sarka a földnek, hogy Magyarország – a szobába lévő légkondi  kezelőpultját elkértem, aminek Ő nem nagyon örült.
Sebaj elindittotta bánatosan, mi meg elmentünk éttermet keresni.
Kiderült, hogy az este fél kilenc még nem vacsoraidő, sehol nem kaptunk enni. Egy kis boltos megértette, hogy mi éhesek vagyunk. Elövett két friss bagettet egy doboz kocka sajtot. Ilyenkor derül ki, hogy milyen finom a kenyér sajttal, főleg ha lehet hozzá inni hideg vizet.
Hazamentünk a szállodába és belépve a szobába rájöttünk, hogy melegebb van, mint amikor elindultunk. Az ok gyorsan kiderült a légkondi nem hűtött, hanem fűtött és hűtésre nem is lehetett átállítani.
Izzadva megettük a kenyeret a sajttal, tényleg finom volt. A külső hőmérséklet még mindig 46 fok a belső 50 és a dolog újabb szépsége, hogy a zuhany hideg vízcsapjából is meleg folyt.
Egymásra néztünk és megállapodtunk, hogy ez még mindig jobb mint a sivatagban a csillagok alatt éjszakázni.
Az alvást kicsit nehezítette, hogy folyamatosan saját verejtékünkben fürödtünk, de ez a nedvesség időnként még hűtött is.