AZORI SZIGETEK (sziget) 2016

Sok rábeszélés után, egy újabb élményt jelentő nyaralás után írom le a gondolataimat, a szokásos eltérően már a hazaérkezést követően. Tényleg érdemes, változatlanul öreg napjaim szórakozását jelenthetik ezek a szösszenetek.

Hát ez úgy történt, hogy egy ronda és utálatos téli vasárnap este, program nem lévén a sok csatornás televízióban megnéztük a 2014-es azori rally versenyt. Szájtátva néztük a képeket a tájról és a környezetről. Mindketten fel-fel sóhajtottunk, „de gyönyörű”.  A közel 1 órás műsor után megjegyeztük egymásnak, na, ezt érdemes lenne élőben is élvezni.

Nagyon az év elején voltunk tele munkával, Apa félévvel túl a csípőprotézis műtétén nem is terveztünk semmiféle utazást. Másnap reggel persze engem a dolog nem hagyott nyugodni és az internet segítségével egy kicsit kutakodtam. Én hajnalban már fenn lógok az irodába, Apa meg még édesdeden alszik ilyenkor. Addig jutottam, hogy repülni kell (mindketten utáljuk, főleg a dél-amerikai repülések után) és szállás mindenhol található. A szokásos napi munka után este szoktunk beszélgetni. Most is ez történt. Mondok, hogy képzeld megnéztem, nem egyszerűen, de el lehetne repülni az Azori szigetekre, erre mondja Apa én meg találtam szállást. Gyönyörű volt, ízibe a Bookingon lefoglaltuk, ingyenes lemondással. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy egy felé jár az agyunk, már megint egyetértünk, sőt ugyanazt szeretnénk. Hát este megbeszéltük, másnap szorítok időt és pontosan nézek repülőjáratot. Az éghajlatát a szigetnek rögtön megnéztük, számunka az ideális időpont szeptember.

Másnap nagy elkeseredéssel mondom Apának, hát olyan drága a repülőjegy, hogy tegyünk le a tervünkről, majd este visszamondom a szállást. Azért nem vagyok egy könnyen feladós, következő nap Krisztit (kolléganőm és nagy Wizzair tudó) kértem, segítsen valami elfogadható árú repülőjegyet keresni. Jött boldogan, talált és teljesen jó áron. Nézem a menetrendet, de az úti cél vége Madeira szigete. De hát nem oda akarunk menni. Kriszti mondja, de ott van a szállás lefoglalva. Na gyorsan kiderült, Apa által kinézett szálloda azonos nevű városban, de másik szigeten van. Hát onnan kicsit sokat kellett volna úsznunk.

Nem feladni a dolgot! Újra neki az internetnek és láss csodát megtaláltam a kifizethető repülőjáratot, csak egy kis baj volt vele. A levegőben és a tranzitokon eltöltött idő 23 óra. Na ezt már öreg fejjel nem vállalom. Addig bogarásztam a lehetőségeket, miközben eszembe jutott, egy utat meg is lehet szakítani. Így már tökéletes lett. Elmegyünk Budapestről Lisszabonba, délután elbattyogunk egy szállodába, csatangolunk, bámészkodunk, eszünk, jó ágyba alszunk, reggel kávé után vissza a repülőtérre és másnap kora délben Ponta Delgadába landolunk. Megkaptam a jóváhagyást. Megvettük a repülőjegyet és utána foglaltam szállást. Február 26-án már minden elintézve, már csak a szeptembernek kellett eljönnie.

És eljött, méghozzá úgy, hogy júliusban egy újabb repüléssel még sikerült barátainkkal egy nagyon jót -   Bulgáriában , pontosan Neszebarban - kikapcsolódni. Hiába ez az év a repülésekről szól.

Szeptember 9-én reggel kiautóztunk Vecsésre, itt a repülőtértől 700 m-re a GM Rentacar (www.gmparking.com) által működtetett zárt parkolóban nagyon elfogadható áron hagyhattuk az autónkat. Itt a szolgáltatás része, hogy kivisznek a terminálra, sőt el is jönnek értünk érkezéskor. Budapesten feladtuk a csomagokat, majd reméltük Ponta Delgádán megkapjuk. Felszálltunk és Münchenben voltunk 1 óra 10 perc alatt. A csatlakozási időt a bajor perec és a sör gyorsan múlatta. Beszállás, irány Lisszabon. Két kis hátizsákkal a hátunkon, benne minden fontos technikai felszereléssel (kamera, fényképezőgép, elemlámpa, töltő, térkép, tablet és persze egy tiszta gatya, zokni, trikó, apró neszesszer).

Kora délután ismét sikeresen landoltunk, a repülőtéren már vártak a szállodából, befuvaroztak. Péntek délután lévén nem kis csata volt. Na, ez a város sem más, a dugók és az araszolások itt is pont olyanok, mind minden nagyvárosban. A sofőr bácsink elegáns öltönyös úr volt, de a várost nem igazán ismerte, de az eleganciájáért sokat kellett fizetni. Többszöri eltévedés után egy utcasarkon kirakott és jobbra mutatva közölte: itt van a szállodánk, csak menjünk el következő sarokig. A szállásunk Bairo Alto negyedben volt, hát ez a vigalmi negyed sok-sok egyirányú meredek és szűk utcákkal. Elindultunk, de én észnél voltam és a GPS szerint a szálloda pont ellenkező irányban volt. Gyors fordulás, emelkedőn fel, némi lihegés, de megtaláltuk. Jó néhány nap múlva beszéltük, ha ezt bőrönd húzogatással kellett volna megoldanunk, szegény nem aludt volna jól az emlegetésünk miatt.

De a lényeg, az apartman csoda jó volt. Gyors felfrissítés, irány Lisszabon. Mi 2003-ban már jártunk a városban, ami megmaradt az a jó hangulat, a borok és a tengerparti főtér. Emlékek után kutatva, jól megjárattam Apát, már sötétbe jutottunk ki a Főtérre. Éhesen, szomjasan éttermet kerestünk a szabadban. Volt 3 egymás mellett. Az egyik üres volt, kettő tele. Hülye turista üres étterembe nem ül, mert az ki tudja milyen. A másodikban nem volt hely, csak foglalásra, jött a harmadik. Hát kiderült: pizzéria. Szégyenszemre Lisszabonban pizzát ettünk. De jó volt.

Messze volt teli hassal a szálloda, nézelődtünk, hogy talp sarok helyett, hogy lehet kényelmesebben visszajutni. Gyorsan rátaláltunk egy fura szerkezetre, ez a TUK-TUK. Ezek 3 kerekű motoros vagy elektromos jószágok. A hátsó fertályon kényelmes szinte fotelnek nevezhető ülésekkel, amiben 4 ember kényelmesen elfér. Nem gyorsak, de a keskeny utcákban verhetetlenek. És olcsóbbak, mint a taxik, sőt cigarettázni is lehet útközben.

Másnap reggel jött a taxi értünk, ismét repülőtér. Itt azért meglepődtünk, a taxi pont negyed árért vitt ki, mint a szállodai transfer. Gyorsan le is mondtuk a visszaútra rendelt transfert e-mailen.

A reggelit már előtte este visszamondtuk, mert ha megvárjuk, a földről integetünk a repülőgépnek. A Booking szolgáltatásaihoz hozzátartozik, hogy e-mailen azonnal megírta az új árat, már reggeli nélkül. Nagyon korrektek!

Landoltunk a San Miguel sziget Ponta Delgada városának repülőterén, lisszaboni idő szerint fél egykor. (Ez az idő még fontos lesz). Otthonról béreltük az autónkat, - minden úti leírás kitért arra, hogy erre nagy szükség lesz - mert nincs tömegközlekedés. Persze mi enélkül is eldöntöttük, mi szeretünk autózni és be akartuk járni a szigetet. Itt sem ért meglepetés, ahogy ígérték vártak a repülőtéren.

Apa nagyon szerette volna, ha nem a kategóriában valamilyen, hanem igen is egy Mini Countrymant adnának. És lőn úgy.

Mi eddig még sohasem utaztunk úgy, hogy előtte a számunkra elérhető minden információt nem szedtünk volna össze, így most is egy új navigációs programot találtunk, amelynek az Azori szigetekről egész részletes és jól használható térképe volt. Nem volt gond, indult a GPS, keressük meg a szállodánkat. Apa útközben ismerkedett az autóval, főleg a sebességekkel. Már néhány éve – talán a marokkói riadok szerelme miatt – nagy szállodába nem megyünk, kis panziókat, apartmanokat keresünk. Fontos, hogy ne egy szűk lukban egymást fellökve keljen a napokat eltölteni. A szolgáltatások – reggeli – nem fontos, mi mindent meg tudunk oldani magunk. Egy eltévedés után – hülye egyirányú utcák – a kapu előtt megálltunk. Az utcában parkolóhely az nem volt. De szokásos szerencsék: egy perc múlva érkeznek a házigazdák, kapu tárult és behajtottunk. Na, itt éltük át az első csodát. Egy kétszintes épület egy gyönyörű kertben, az első percben szívünkbe zártuk. A következő csoda az apartman volt. Nem is apartman, egy lakás. Mindennel felszerelve a mosógépig bezárva. De volt harmadik csoda, Ő a házigazdánk Carlos. Megmutatott mindent, beleértve a pulton lévő mobil telefont, amin Őt lehetett hívni. Ahogy Ő fogalmazott, ha bajunk van, hívjuk Carlost, ha nincs sörünk, híjuk Carlost, ha kidurran az autó kereke hívjuk Carlost, egyáltalán ha kell hívjuk Carlost. A kertben rögtön egy térkép mellet elmesélte, merre járjuk be a szigetet, hol együnk, hol a legközelebbi bolt és így tovább. Akkor még nem tudtuk, de ma már tudjuk, a szigetet ilyen emberek lakják. Jó volt ott lenni!

Már itthon megdumáltuk, hogy az első nap felfedezzük Ponta Delgadát. Talp sarok irány a városközpont. A szállásunktól 700-800 méter volt a főtér és persze az óceán. Először a kisboltot látogattuk meg, itt minden volt, amire egy háztartásnak szüksége lehet. Mi a vízért és sörért mentünk.

Visszavittük a vásárolt holmit és tényleg elindultunk felfedezni a várost. Itt mindenhol, a főutakat leszámítva, keskeny makadámos utcák vannak. Egyik oldalon parkoló autók és mellettük lehet közlekedni. Ha valaki nem teszi a járda széléig az utóját, akkor bizony bánja az oldala és a tükre. Itt nem sok nagy autó volt, de az a néhány BMV terepjáró vagy furgon csak úgy tudott parkolni, hogy két kereke a járdán volt. Persze akkor itt a gyalogos nem fér, mert, hogy a járdák is csak egy ember szélesek. De itt vita nem volt, aki nem fért el ment az úton, az autó, amelyik jött megvárta, míg félre húzódott, vagy fellépett a járdára a gyalogos. Mi 7 nap alatt nem láttunk villogó vagy dudáló autót. Itt béke van. Minden járda ilyen makadámhoz hasonló vulkáni kővel kirakott és mindegyikben minta lakozik, mint a házigazdánk kertjében. De a legutolsó és legkisebb településen is. Az utcákat naponta takarítják, persze a saját portája előtt a tulajdonos. Mindenhol van szemetes. A rend és a tisztaság hál’ Istennek a turistákra is jó hatással van.

Ponta Delgadaba minden van. Bevásárló utca, katedrális, főtér, rengeteg étterem bár, kikötő, strand, szállodák, szóval minden. A császkálást megunva és mivel előtte nap ettünk utoljára éttermet kerestünk. Természetesen a bámészkodó turistákat az éttermek pincérei felfedezik, mi is így jártunk. Nagyon kedvesen – itt nem ismerik az erőszakosságot, a kullancsságot – egy étlappal a kezében beinvitál egy kis utcában lévő étterembe. Apa rögtön a tengeri szörnyekre csapott le én a szokásos marha steak után kavartam. Érdemes volt. A vacsora pazar volt, a zöld bor, amit ajánlottak hozzá szintén kiváló volt. Az ott töltött idő alatt, mindig a szabad ég alatt költöttünk el minden ételt, italt, kávét. A sziget éghajlata ideális. Napközben 24- 25 fok napsütés, de egy kis szellő mindig fúj. Este eztán jön a hideg. Még időnként 20 fokig is lehűl, mert egyébként 21-22 fok. Magas a páratartalom, este se fázik az ember. Három napig, minden este vittünk magunkkal egy hosszú ujjú inget, hátha kell, aztán már eszünkbe sem jutott. Mi meleg-imádok vagyunk, ezért is élveztük a nappali és esti rövid nadrágos, pólós világot. Reggel még sötétben is szívesen kiültem a kertbe, itthon csak a nagy kánikulában szoktam.

A „reggel kiülök a kertbe”, egy kis magyarázatra szorul.

Másnap korán ébredtem, nézem a telefonomat, hat óra, ja, én ilyenkor, vagy kicsit előbb ébredek. Feltűnt, éjszakai sötét van. Persze itt egy órával korábban van, bár a telefon a szolgáltató idejét mutatja, na, semmi baj majd felkel a nap. Az apartmanban tökéletes és gyors internet volt így kiültem a lépcsőre interneteztem dohányoztam és vártam Apa ébredjen fel. Ez megtörtént háromnegyed nyolc körül és még akkor is sötét volt, de már lehetett érezni mindjárt napkelte lesz. Ezt nem értettük, hogy reggel csak 8 órakor világosodik. Elméláztunk ezen, de készültünk az első napi utunkra.

Az első nap Sete Cidadest céloztuk meg. Ez a település a sziget nyugati oldalán a kék és a zöld tó partján fekszik. Fantasztikus „hosszú út” várt ránk, oda-vissza nem volt 100 km. Már itthon eldöntöttük, hogy gyorsforgalmi úton nem járunk, ráadásul házigazdánk is ezt tanácsolta. A GPS segítségével az óceán parton lévő kanyargós úton indultunk. A szigeten nincs olyan út (mindegyiket bejártuk) aminek a minősége kifogásolható lenne. Nálunk a 2 számjegyű főutak meg sem közelítik a szigeten futókat. Már első tapasztalat arról szólt, hogy az út szélén a kanyar előtt egy tábla: Kilátó 200 m. Az emelkedő tetején egy ilyen kilátónál megálltunk. Természetesen a felhajtásnál az útszegély megszűnik, ne tegye már tönkre szegény autós a gumiját. A kilátó azon túl, hogy mindig egy csoda szép táj miatt került kialakításra, egyben pihenő is. Minden kilátóban (nagyon sok volt) mindenhol padok, asztalok, szemetes és jó néhányban grillező tűzrakó hely. És a kilátásra sem lehetett panasz. Na ilyen volt az első:

Az első nap délelőtt, lehet, hogy még nem tudta a sziget, hogy mi szeretni fogjuk, felhős borongós arcát mutatta. Az emelkedő tetején még a felhőbe is bementük, ködben folytattuk az utat. Már az első nap csodáltuk az utak rendezettségét. A hortenzia bokrok mindkét oldalon, leánderek, és minden ami zöld az nagyon zöld, nagy élményt jelentettek.

Felértünk a hegy tetejére. A szigeten nem csúcsokat kell elképzelni, a legmagasabb pontja sincs 1000 méter. De a tengerszint és az 566 méter között azért van különbség. Természetesen ismét találtunk egy kilátót. Na, a látvány megérte a megállást és a csodálkozásra fordított időt. Itt 2 tóra lehet rálátni a Lagoa Azul (kék) és a Lagoa Verde (zöld). A ködben is látni a szín különbséget, de sajnos a képen nem igazán látványos, de élőben igen.

Az Azori szigetekről általánosságban néhány információ. A szigetek az Észak Atlanti Hátság része, 9 szigetből áll. Mi a keleti szigetcsoport legnagyobb szigetén Sao Miguelen voltunk. A szigetek Lisszabontól 1.500, míg Észak Amerikától 3.900 km. fekszenek. Minden sziget egy-egy bazaltvulkán. Ettől izgalmas és érdekes a táj, mindenhol felfedezhető a lefolyó láva formája. A szigetek összlakossága 261.000 fő és a mi kis szigetünkön 152.000 ember lakik. Portugáliához tartozó autonóm terület, mint Madeira. Sao Miguel pici, kb. 60 km hosszú és 15 km széles. 6 nap alatt, pedig minden utat bejártunk, nem tudtunk még 600 km-t sem autózni. A szomszédos szigetek például Terceira ki is maradt, mert hajóval az út hosszú, a repülőt meg már nem volt kedvünk vállalni. Jó volt a mi kis szigetünk!

Az ismételten szintén csoda módon kiépített kilátóban ilyet láttunk:

Itt már csalok, ez 2 órával később készült, a szél már elfújta a felhőket és kisütött a nap.

Természetesen találtunk egy tavakat kerülő utat. Ez persze földút volt, de mi végigmentünk rajta. Itt a földút is olyan, hogy szerintem az érdi lakosság boldog lenne, ha ilyen gondozott és karbantartottak lennének a földutak.

Már első nap betartottuk az otthon kiválasztott éttermek felkeresését. Meg is találtuk Sao Nicolau éttermét, de csak egy szendviccsel és kávéval beértük. Az első kávé után megállapítottuk, itt is tudnak kávét főzni. Szinte a montenegrói és albániai kávét közelíti. Keveset, egy gyűszűnyit adnak eszpresszóként, de az nagyon kávé.

Izgatott a dolog és tovább próbálkoztunk a tó körül vezető összes úttal. Apa volt a kapitány, élvezte az autót. (Mint általában, mama ismerkedik a gombokkal. Megóvott attól, hogy lefagyjon a lábam.) Már annyira sikerült megismerkednünk vele, hogy a bérbeadó által beállított 17 fokos légkondit sikerült emberi hőmérsékletre állítani, sőt megtaláltuk a kikapcsoló gombot is. Itt olyan a klíma, hogy nincs szükség rá. A lassú forgalom, meg a bámészkodás miatt, ritkán haladtuk meg az 50 km/óra sebességet. A nyitott ablak az illatokkal, a látvánnyal többet ért.

Én még nem vezettem, de már első nap a keskeny utcák, meg talán a sebességváltó komolyan elgondolkoztatott. Addig gondolkodtam, hogy a 7 nap alatt nem vezettem. Ilyen még nem fordult elő egyetlen utazás során sem. Most nem hiányzott, nagyon jó volt utasnak lenni.

Kora délután értünk haza, persze Apát a söre várta a hűtőben és a csoda kertben kipihentük a nap fáradalmait. A mi óránk szerint 7 óra tájban ismét lesétáltunk a városba. Ragyogóan sütött a nap, jó volt bóklászni. Estére már kinéztük a vacsora helyet. Az „A Tasca” étterembe támadtunk be. A szigeten minden étteremben a pincérnek kell szólni, hogy enni vagy csak inni akarsz. Az asztalok szinte mindegyikén ki van téve a foglalt tábla. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kapsz helyet. Mindig találnak, maximum várni kell néhány percet. Ezt az éttermet sokan minősítették jónak, így feladtuk a szabadban vacsorázás lehetőségét, legfeljebb kimegyünk rágyújtani. Megérte. A steak ismét nagyon finom volt, apa a szokásos kagyló és hal fogásokat választotta. Mi nem vagyunk nagy borosok, szakértők aztán egyáltalán nem. Mi csak a fehér bort vállaljuk be. Itt sikerült olyan finom bort kapnunk, persze a pincér tanácsára, hogy nem csak megittuk, de rögtön vásároltunk is. Sajnos csak egy üveg volt. Nekem se legyenek alkoholmentes estéim.

Hétfő úti cél Furnas. Ez a városka a Lagoa das Furnas tó partján fekszik. Ismét kiválasztottunk egy olyan utat, ami az óceán partján visz. A látvány erre is csoda volt. Addig mentünk ameddig csak lehetett, hogy utána kanyarodjunk a dombok közé.

Szerintem, ha képzeletben a képről a gyönyörű növényzetet leveszem, szinte látni a vulkánból feltörő és lefolyó lávát.
A tó mellett működik jó néhány gejzír. Természetesen itt is kialakított parkoló, sétányok voltak, nehogy a hülye turistának baja essen. Fantasztikus parkolási díjat kellett fizetni 50 euro centet. A gejzírek mellett mindenféle földkupacok és lukak voltak. Ezek a főzést szolgálják. Itt készül a sziget jellemző étele a cozido. Ez arról szól, hogy egy fazékba összerakják a káposztát, húst, hurkát, kolbászt, zöldségeket, hagymát, fűszereket és beteszik a lukba. Néhány óra alatt a föld melege megfőzi az ételt.

A „konyha”.

Furnasban még egy csodát találtunk. Egy termálfürdőt. De ez nem egy szokásos fürdő. Ez arról szól, hogy a hegy gyomrából elindul a termálvíz, majd okos emberek a szurdok alján építenek különböző szinteken természetes kövekből medencéket. A felső medencébe felülről befolyik a víz, majd túl csordul és az árokba lefolyik. Aztán jön a következő medence és így tovább. A medencék kicsik, de különböző mélységűek. 30 cm-től 130 cm mélységűek. A víz hőfoka 28-39 fok. És persze mindegyik a kialakítás miatt „feszített víztükrű”. A szolgáltatás a fürdőben kifogástalan. Először is a környezet pazar a virágokkal, pálmákkal és rengeteg páfránnyal. Itt is kikövezett utak és hidak a medencék között. Kis fa épület, amiben zuhanyozó, öltözőkabin, WC és egy kis üzlet. Minden fürdőzőnek a kezébe adnak egy műanyag kosarat, hogy a motyóját se kelljen szerte-szét hagynia. Természetesen a fránya bagósokra is gondolnak, hatalmas cserépedényben föld, ami a hamu és a csikk temetője és persze a közepén kis fatábla: ez a dohányzóhely. Na és ezért időkorlát nélkül hatalmas belépődíjat kell fizetni: 4 EUR.
Meleg vízben ázni, az erős sugarak alatt masszíroztatni magát az embernek ragyogó napsütésben hihetetlen kék ég alatt, azért nem semmi.

Itt is megtaláltuk a kiválasztott éttermet, Tony éttermét. Apa természetesen a cozidot választotta, engem a káposzta riaszt, maradtam a steak-nél. Nem csalódtam. A cozido Apa tetszését nem tudta elnyerni. A hús nagyon száraz volt, és minden számára ízetlen, jellegtelen. Lehet, hogy nem tudták az azeriak milyen Apa ízlése.

Késő délután értünk vissza a városba. A szokásos kerti pihegés után ismét sétáltunk a városba. A vacsora a jó ebéd után már nem akaródzott. Kerestünk valami cukrászda félét, találtunk, de az édességek – mind előre gyártott mű süti – nem nyerte el a tetszésünket. Maradtunk a bornál, ebben nem lehetett csalódni.

A következő napon, kedden megcéloztuk Mosteiros városkát a sziget legnyugatibb pontján. Már itthon olvastam arról, hogy a sziget körül több olyan strand van, amit a természet, a láva alakított ki. A vízbe befolyó láva valamikor réges-régen medencékként kövült meg. Körbe zárt az óceánból egy-egy darabot. A dagály idején szinte eltűnik a fala, apálykor medenceként üzemel. Hát ez volt a cél ezen a napon.
Természetesen most is parti úton indultunk el. Már nem is kell felidéznem, mert mindenhol néhány km-ként kilátó, most a hatalmas víz és a part a csoda.

Az út. A hortenziákon kívül mindig látni dolgozó embereket, mert minden út mellett gondozzák, nyírják a sövényeket, a füvet. 

A látvány.

Leértünk a partra, a természetes strandra. Szerintem pont dagálykor érhettünk oda, egy lélek sem volt. Apa rögtön az első szemle után megállapította: Anya ez nem a Te világod. A sziklákon bemászni, úgy, hogy nem tudom hol a víz alja, nekem egy rémálom. Így csak messziről csodáltuk meg. (Az apró vulkáni kőzet amúgy is csak fürdőcipőben viselhető el, az meg itthon maradt.)

Beültünk egy kis bárba, megittuk a kávénkat és mentünk tovább. A kirándulások során, mindig szinte felkiáltottunk egy–egy település utcáján. Minden ház és annak portája hihetetlen módon gondozott, karbantartott. Itt a házak főleg fehérek, bár már itt is megjelentek a színes falfestékek, de csak pasztell színekben. A zsalugáterek zöldek. A szigeten olyan fontos a saját porta, hogy naponta többször találkoztunk a keskeny utcákban a 8-10 méteres létra tetején álló és a házának ereszét festő emberrel. Egyszer sem ütöttük ki a létrát alóluk, pedig ezt időnként komoly manőverekkel lehetett csak kivédeni. Természetesen turista nem megy kétszer ugyanazon az úton, találtunk hazafelé egy másik utat. Ez egy kicsit rosszabb minőségűnek indult, de néhány kilométer múlva már az útépítőkkel találkoztunk. A karbantartás igénye az utakon is ugyan olyan, mint a portáknál.

Délután a kerti pihenő után ismét a városba sétáltunk. Itt már egy máik feladatot is meg kellett oldanunk. Ponta Delgada repülőterén szembesültünk azzal, hogy az egyik bőröndünk füle elveszett. A belvárosban elkezdtünk keresni a hazaútra egy új bőröndöt. Az első nap nem jártunk sikerrel, de jót sétáltunk. Este ismét sikerült egy kiváló éttermet találnunk, itt tényleg sokat kellett várnunk, majd 10 percet, mire asztalt kaptunk. Az emberek fegyelmezetten várták, hogy sorra kerüljenek, nem volt tolakodás, a pincérek nem vétették el ki a következő. Ismét egy teraszon élvezve a dohányzás szabadságát, megint hihetetlenül finom steak-et ettem, de már Apa is beszállt a marhahús élvezetébe.

Már negyedik napja a pici szigeten voltunk és még mindig volt programunk újabb felfedezésre. A mai úti cél Ribeira Grande. Ez a sziget közepén, de északon van. Nagy volt a távolság úgy 16 km, így itt is kis utakat, kerülőket választottunk. Sőt kerülő utat is kinéztünk, nehogy kimaradjon Lagoa do Fogo. Enyhén szólva kanyargós úton mentünk, de az általános lassú sebességgel kifejezett izgalmas volt és még Apának sem lett izomláza. A tó ismételten vulkáni kráter tó, de ez is gyönyörű. A kilátókban kiélveztük a látványt.

Minden nagy fánál megálltunk és nagyon odafigyeltünk mindketten arra, hogy a szürkeállományon kívül is maradjon emlékünk. És persze elvittük az autós kamerát, így az első métertől utolsóig mindent megörökítettünk. (Ha egyszer rászánom magam megvágom, mert így a 70Gb-nyi anyag nézhetetlen.)

A hortenziák varázslatos környezetében érkeztünk meg a következő termálfürdőhöz. Ez egy nemzeti parkban van. Féltünk, hogy tömeg lesz, mivel a park bejárata előtt kb. 50 autónak volt parkolóhelye és az zugig tele volt. Tettünk egy kört, ami a hegyi szerpentinen azért biztonságosan csak úgy másfél kilométer megtétele után lehetett. Visszatérve, a parkolói helyzet ugyanaz. Rábeszéltem Apát várjunk, 5 percen belül már lett is szabadhely.

Megint kiderült, hogy ezeket a különlegességeket a szigeten megint hihetetlen összegért lehet élvezni, már megint 50 euro centért fejenként. A parkban sétálva elénk tárult a következő forrás, most már egy kis vízeséssel fűszerezve.

Persze itt is kabinok, mellékhelyiségek várják a fürdőzőket, itt is kezébe nyomják az embernek a műanyag kosarat a motyóinak. Itt csak két medence volt, az első a mi hőérzetünknek hideg volt, 28 fok, de a másik már finom meleg. Itt el is töltöttünk egy kis időt a pancsolással.

Házigazdánk az első nap lelkünkre kötötte, hogy ha erre járunk, ki ne hagyjuk O’Silva vendéglőjét.  Fürdőzés után irány Ribeira Grande. Itt nem gond megtalálni egy éttermet, vagy nevezetességet. GPS nélkül a nagyon korrektül kitáblázott útmutatókkal nem lehet eltévedni. Az étteremben végre Apa kapott olyan kagylót, ami már méreteiben és ízében is az Ő szája ízének felelt meg.  Én nem voltam elragadtatva a staek-től, jó volt, de semmi különleges.

Hazaérve és a kerti pihenőt kiélvezve, csak sétára futotta az erőnkből a városban. Már több napja kiszúrtunk egy éttermet a városba vezető utcában. Élő zenével hirdette magát. Eldöntöttük, vacsora már nem fér belénk, de este bossa nova zenét elmegyünk hallgatni egy jó kis bor mellett. Kaptunk asztalt és igazi élő zenét, mi több, jót hallgathattunk. Mivel az este evésről nem csak ivásról szólt, én az itallapon kiszúrtam a Porto Blanco kedvenc boromat. Kértünk és bizony olyan finom volt, hogy megismételtük. Itt még édességet is kaptunk. Távozáskor már jeleztük a pincérnek: ide visszajövünk péntek este a jazz-re. A zenén és a boron kívül a kedves, figyelmes és táncoló pincérlány biztos megmarad sokáig.

Hazafelé Apa ránézett a toronyórára, kiderült 4 nap után, hogy a fránya technika miatt el vagyunk tévedve. Itt egy órával korábban van, mint Portugáliában. A telefon a szolgáltató idejét mutatja, az már pedig portugál. 4. nap este kiderült, hogy a napfelkelte és a napnyugta teljesen jókor van, csak mi nem tudtuk az igazi időt. De hál’ Istennek a repülő indulása előtt erre rájöttünk, egyéb szempontból, meg nem volt jelentősége az időnek.

Már csak 2 napunk maradt a szigeten. Otthon még egy napi programot összeállítottunk, az úti cél Nordeste. Ez a városka a sziget keleti szélén van és szintén a természetes óceáni strandjáról nevezetes. Az út egy része azon a szakaszon vezetett volna, amit már Furnasba jártunktól végig jártunk. Így megalázó módon az első 25 km a gyorsforgalmi úton tettük meg. Az út később a szokásos hegyi kacskaringós úttá vált, amelyen keresztül jutottunk el az óceánig. Ezen a napon sokszor találkoztunk az útkarbantartókkal, persze ez a nem befolyásolta a haladásunkat, ahogy itt szokás nem zárják le az utat holmi javítás miatt.

Kiderült útközben, hogy az eddigi ismereteink hiányosak. Mi hegygerincen eddig csak kecskéket, birkákat láttunk, kiderült, hogy a tehenek is szeretnek hegyet mászni.

Az út végén, mielőtt kiértünk a partra a kanyar végén elképesztő látvány tárult elénk. Én ettől a képtől tudom elképzelni, milyen lehet, amikor a forró láva beömlik a nagy vízbe.

Az út menti információs tábla alapján megint könnyen megtaláltuk a természetes strandot. A partra levezető út izgalmasra sikerült, de Apa már az autóval nagy barátságot kötött. Holmi meredek lejtő, vagy emelkedő meg sem kottyan.

Egyénként élvezte az autó erejét, az úttartását. A keskeny utcák miatt én változatlanul utasként élvezkedtem. Több napja ugyan mérgelődik azon, hogy az autót enyhén szólva tükör radiál gumikkal adták át. De a köztudomású szerencséje ismét mellette állt és 7 nap alatt egy csepp esőt sem éltünk meg.

A partra érve 2 dolog rögtön szembeötlött. A fahídon levezető út a természetes medencékhez vitt, de a parkoló szintjében egy igazi medence is volt. Na, ma is pancsolunk. Az autóban, a hátizsákban minden nap egy fürdőzéshez szükséges felszerelés lapult, nehogy váratlan szituációba kerüljünk.

Természetes, mi a medencét választottuk, ismételt horribilis belépődíj ellenében. Úgy gondoltuk egy kis pihenés ránk fér, mi több ragyogóan sütött a nap és a medence vize is 31 fokos volt. A medence mellet kényelmes ágyak, szóval minden kényelem biztosítva volt.

A fürdőzés után a felfedeztünk, hogy itt egy spa szálloda is van. A szálloda éttermében gyorsan megebédeltünk. Itt először nem ettem marhahúst.

Korán elindultunk hazafelé. Az utolsó szakaszt ismét a gyorsforgalmi úton tettük. Na azért itt van látnivaló.

Aznap délután először nekem is sikerült a délutáni alvás, ami szokásomhoz híven estébe fordult, ezen a napon még a vacsora és a városi séta is elmaradt.

Az utolsó nap programjáról már itthon úgy döntöttünk, hogy ami a legjobban tetszett azt újra kipróbáljuk. Vita nélkül Furnas és a termálfürdő nyert. De sikerült megint egy nem járt úton mennünk és itt is sikerült valami új meglepetést találnunk. Az út mentén jelzett kilátóban megálltunk. Kiderült nem csak kilátó, hanem egy botanikus kert is.

Azért a kilátó funkció is igaz volt.

A fürdőzés ugyan olyan jó volt, mint először, csak a nap sütött szinte jobban.

Este a bejelentett helyünk várt az étterembe. Már tudtuk nyolc órától 10-ig szól a zene. Háromnegyed nyolckor már ott voltunk, ismerősként fogadtak. Változatlanul tökéletes volt a vacsora, mint a szigeten mindenhol. Az étlap itt azonban sajátos volt.

Minden asztalhoz így került az aznapi menü.

Természetesen kedvenc borunkkal zártuk a napot, sőt a hetet. Másnap reggel irány a repülőtér.

A visszaút szintén tökéletesen sikerült, ráadásul, most még néhány órával több időnk maradt Lisszabonban. Bejártuk a vigalmi negyedet. Boroztunk. Este jó néhány étterem étlapját végigböngésztük és szerencsémre az elsőnél maradtunk. A koronája lett az utazásnak, hogy utolsó külföldi esténken, láva kövön süthető steak-et ehettem. Ez utoljára már több mint 5 éve Salobrena-ban sikerült.
Mint mindig, most is Apa tudja jól megfogalmazni az összefoglalóját az utazásnak:

• hibátlan nyaralás volt,

• Volkswagen áráért Mercedes szolgáltatást kaptunk.

Aki nem a homokos tengerparton szeret elterülni a napozás és a sörök mellett, a bulizás sem hiányzik, azoknak nagyon ajánljuk a szigeteket (a többit is, amit mi nem láttunk). Itt igazán béke és nyugalom honol, mosolygós emberekkel, különleges tájjal.

Honlapunk: www.gaop.hu