Tényleg fogyott a lelkesedés, bár egy kis mentségünk is van. Európában a net hozzáférés már nem olyan egyszerű. A hotelekben ígérik az internetet, meg a WiFi-t, ugyan mindenhol fizetni kell érte, ami a kisebbik baj, de mindig kiderül, hogy épp akkor és épp ott nem. Na mindegy. Az eltelt napok, hetek számunkra úgy is azt bizonyították Európának még van mit tanulni az „elmaradott” régióktól.

Hétfőn reggel korán terveztük az indulást. Előtte este még Alival megbeszéltük, reggel 8-ra jön a csomagokért, az autónkat a többi autó közül kiszabadítja. Hát vártuk, vártuk, de nem jött. In s Allah.
Természetesen ilyen dolog nem probléma, fogtuk a motyót kisétáltunk az autónkhoz, Apa a szerencse ember, tehát semmi reggel nem zárta el az autónkat. Bepakolás és jött az izgalom, ki találunk-e egyedül a marrakeshi Medinából? A dolog nem oly egyszerű, mert ha egy rossz  sikátorba behajtunk, amibe a Mitsu csak becsukott tükrökkel fér el, bizony kérdés, hogy a tolatás sikerül-e? De mi már régi Marrakeshiek vagyunk. 10 perc alatt eltévedés nélkül kikeveredtünk.

Irány Tanger. Az út 590 km volt és bíztunk abban, hogy jelentős részét autópályán tehetjük meg. Jól ismertük meg Marokkót. Marakesh – Tanger végig autópálya volt. Indulás után azért gyorsan megálltunk egy benzinkútnál és nagyon homokos autónkat lemosattuk. Nálam volt a hatalom, jelentős bizonytalanság volt bennem a nem túl jó gumi állapotunk miatt. Szorongtam, hogy 130-nál kapunk még egy defektet, meg tudom e fogni az autót. Ez addig tartott csak, míg útközben előttünk (épp megelőzött minket) egy Mercedes kapott egy bal első durrdefektet. Az autót gond nélkül a vezető megfogta, leálló sávba kisorolta. Nekem csak azért kellett fékeznem, hogy a repülő gumi darabok ne találjanak meg. Na mondom magamnak, ezt biztos én is meg tudom csinálni, görcs elmúlt. Az út csak egy dologért volt fárasztó, mert bizony ott hiába van lekerítve a pálya, azért az egyik oldalról a másikra szó nélkül átjárnak az emberek. Kinéztem a szemem Tangerig, hogy észrevegyem, ha valaki kibújik az elválasztó zöldből. Sajnos a szembe oldalon ez valakinek nem sikerült, elütöttek egy gyalogost.

3 órára, jeggyel felszerelkezve megérkeztünk a kikötőbe.

.

Már gyakorlatunk van abban, kinek kell baksist adni, hogy a nehézkes adminisztrációs kilépést megoldjuk. 1 óra alatt mindenen túl voltunk, de ahogy ez erre felé szokás a hajó nem indult el ötkor, csak félhétkor. De ez már nem lepett meg minket. Tarifa kikötőjébe hajóztunk, innen a szállodánk Algecirásban 40 km-re volt. GPS mellett természetesen eltévedtünk, mert nem figyeltük a táblákat. Na végre megtaláltuk és András a spanyolországi szokásainak megfelelően behajtott szembe az egyirányú utcába, de elértük célunkat.

Leírom a szálloda nevét (egyébként ez egy lánc) AC Algeciras. Ilyen harmóniát még nem láttunk a belső építészetben. Hihetetlenül egyszerű, nagyon szögletes, de minden szín és annak minden árnyalata hihetetlenül kitalált volt. Ámulat és csodálat közepette megtámadtuk az éttermet, pálinka helyett ittuk a whiskyt és bacardit és ettünk.  Eltelt a nap.

.

.

Reggel korán indultunk, várt ránk 780 km, az úti cél Valencia volt és szerettünk volna emberi időbe odaérni, nem megint éjszaka. A Spanyol fizetős autópályák kiválóak. Nincs sebességkorlátozás, elterelés, Apa ráállította a tempomatot 120-ra és robogtunk. Hát azért Spanyolország sem csúnya ország. Ha a spanyolok tudnának vezetni, még érdemes lenne oda is elmenni csavarogni.
Valenciában is sikerült egy nagyon jó szállodát kapnunk. Csak a bár pincérnő döbbent meg, mikor a dupla whisky és dupla vodka rendelését leadtuk. Jól esett.
Egy órányi pihegés után taxival elmentünk a valenciai tengerpartra szörnyeket vacsorázni. A szörnyek természetesen Apa kedvencei, de nekem is adtak emberi fogyasztásra alkalmas vacsorát.  Apa arcára volt írva, hogy a languszta nagyon finom volt.

Szerda reggel indulás, irány Barcelona, ahol ismét hajóra szálltunk. Békés út után, délután fél kettőkor már a hajón a kabint elfoglaltuk. Első dolgunk volt a WiFi hozzáférést intézni. Bájosan közölték, rossz a kommunikációs rendszer a hajon, nincs internet. Reméltük, hogy azért nem minden és legalább e nélkül is eltalál a hajó Genova-ba.
Miután szomorúak lettünk, hogy nincs a világgal kapcsolatunk, beszámoló helyett lefeküdtünk aludni, és amikor felébredtünk már a hajó elhagyta Barcelona kikötőjét.
Hát a hajózás változatlanul nem lett a kedvenc időtöltésünk. A korábban vásárolt alkohollal, evéssel és bámészkodással töltöttük a fél napot.

.

.

Éjszaka felébredtem, hallottam Apa is forgolódik, szóltam néz ki az ablakon. Valami gyönyörű látvány volt a kivilágított francia Riviéra. A parttól 2-3 km-re ment a hajó, gyönyörű tiszta időben.

Reggel kellemes meglepetés volt, hogy a hajó egy órával előbb érkezik meg Genovába. A hosszadalmas vám és rendőri ellenőrzés miatt, azonban csak fél tízkor hagytuk el a kikötőt. Előttünk volt 1070 km.  A kikötőből az út rögtön az autópályára vezet. 1 km után kiderült, hogy bizony azt lezárták, útfelújítás miatt és Párma felé egy szerpentines és alagutakkal tarkított szakaszon mehettünk tovább. A dolognak 2 baja volt, egyrészt erre 150 km hosszabb lett az utunk, másrészt nem lehetett rajta haladni. 1 óra körül (alig mentünk 300 km) megálltunk Modena előtt egy pizzériába. Olaszországból nem lehet pizza és cappuccinó nélkül eljönni.
Ebéd után már csak egy cél lebegett előttünk, érjünk már haza.

Szerencsékre gond nélkül végigjöttünk, dugó és baleset sem volt.

Este 11 órakor már a Csurgói u. 25-be egybe, némi kutya üdvözlések között az autó szokásos helyét elfoglalta a garázsban.
Ez az út ismét gyönyörű volt, hazafelé már azért a következőt is tervezgettük.
Egy ilyen tanulságokkal és sok - sok élménnyel teli utazás után is nagyon jó hazajönni.

Beszámolóinknak itt vége.

A többit személyesen.
KÖSZÖNJÜK a bíztatásokat és érdeklődést MINDENKINEK.

Mi Ismét gazdagabbak lettünk, öreg napjainkra teletöltöttük az emlék-bugyrainkat.